Út a vadonba: miért vágyunk el mindentől?

Kevés film után ültem még így a stáblista alatt, mozdulatlanul. Az Út a vadonba (eredeti címén Into the Wild) Sean Penn rendezése, Jon Krakauer 1996-os könyve alapján. Egy fiatal amerikai férfi igaz történetét meséli el, aki az egyetem után hátrahagyja a családját, a pénzét és a nevét, és Alaszka felé indul, hogy a természetben, egyedül éljen.

A vágy, amit mindenki ismer

A film ereje nem a tájakban van, bár azok lenyűgözőek, hanem abban, hogy egy nagyon ismerős érzést mutat meg: a vágyat, hogy kiszállj. Hogy ne kelljen megfelelni, ne kelljen tervezni, csak menni. Ki ne érzett volna ilyet egy hosszú tél végén vagy egy kimerítő munkahét után?

A film nem ítélkezik, és nem is idealizál. A szabadság, amit a főszereplő keres, gyönyörű és veszélyes egyszerre. A történet vége ismert, és a nézőben ott marad a kérdés: mi az, amit valóban a magányban találunk meg, és mi az, amit csak másokkal együtt?

Zene, ami utánad jön

A filmzenét Eddie Vedder írta és énekelte. Egyszerű, gitáros dalok, amelyek nem magyaráznak, csak kísérnek. Ha a film után napokig dúdolod őket, nem vagy egyedül.

Kaland, felelősen

A film utáni lelkesedést nem kell elfojtani, csak érdemes jó irányba terelni. A kalandhoz nem kell mindent felégetni:

• Egy hosszú hétvége gyalog. Egy több napos túra a hazai hegyekben is adhat valamit abból a csendből, amit a film mutat.
• Mondd el, hova mész. Aki egyedül indul, hagyjon útitervet valakinél, és tartsa magát hozzá.
• Ismerd a terepet és az időjárást. A természet nem díszlet. A felkészülés nem a kaland ellentéte, hanem a feltétele.
• Vigyél jegyzetfüzetet. Az útközben leírt gondolatok sokszor többet érnek, mint a fotók.

Ami a stáblista után marad

Az Út a vadonba nem arra tanít, hogy menekülj el, hanem arra, hogy figyelj oda, mi hiányzik. Lehet, hogy egy út. Lehet, hogy egy beszélgetés valakivel, akivel régóta nem beszéltél. A film egyik legtöbbet idézett gondolata szerint a boldogság akkor valódi, ha megosztjuk. Talán ez a legjobb útravaló.